Azzal viccelődtünk, hogy milyen vidám dolog gyarmatositottnak lenni – mondjuk tiz-tizenöt éve. Ma már nem viccelnék ezzel. Legalábbis kvázi-gyarmatositott gyémántbányásznak érzem magam. Hogy nagyképű leygek…:)
Ahogy elnézem a válságot, nekem egyre világosabb, hogy K.Eu-t hagyják a szoaréban. A nagyok. Az EU. Vagy a Nyugat. Ami érthető: előbb ők (Amerika) jöjjenek ki belőle, aztán az EU jöjjön ki belőle, na és ha ők már kimásztak a válságból, akkor jöhetnek a szegényháziak. Csak az nincs benne a pakliban, hogy addig ott (KEU) mi lesz? Az anyabankok segítik a kihelyezett – helyi, kelet-európai – leányvállalatokat? Mondják: igen. (Nagy nyomásra, végre kinyögték, de legalább  két hónapot vacillálak.) Mi még olcsók vagyunk – munkaerő – de van olcsóbb is, mi lesz ha a mi olcsóságunk már nem olyan érdekes. Egyáltalán: ha Kelet Európai régió már nem érdekes – ahogy az volt még tiz éve is? Spiró regénye (Feleségverseny) lehet hogy diákcsiny, de nekem úgy tűnik nagyonis reális alternatíva: Fleurs du mal. Póriasan: rohadás kuriózuma, később némi slampos diktaturával enyhitve. 
csak azt akarom mondani, hogy pesszimista vagyok. Elcsábitva és elhagyatva – ez egy filmcim volt anno. Most köznapi neorelizmus errefelé.
Ja, és hogy mi a nehézség benne? Megszokni. Nem erről volt szó. Illetve: naiv voltam annó (voltunk sokáig)