Cseh Tamás nélkül, – most már mindig. Nem is oly régen írtam posztot róla és Bereményiről. Dalvilágukról. Már most hiányzik. De akkor is… 

Nagy kultúra volt. Cseh Tamás, mondjuk a 25. színházban, nézőtér dugig, örjöngés a számok után. Bereményi szövegek – átmentek a köznapi beszédbe. A 25. színházból mentek a Jancsó-filmekhez, a Jancsó filmekben Cseh Tamás énekelte a "hej hej"-t (titkos jelszó, vagy mi lett belőle) – a filmekből a táncházba nyílt az átjárás, (Keksz klub?) -bár itt már oszlott kettő-háromfelé a sor. Szóval kultúra volt, nem mondanám hogy szub, csak kult. Ja, meg a 424-es, meg a Karádi dal – hát azt többször kellett neki, egymás haját téptük a kemény padokon. Aztán a lemezek Désiré – sokáig csak szalagon volt meg nekem, aztán valahogy elmúlt. De érdekes, hogy most előjött, pár éve tán? "Fordítsuk fejéről talpára Hegelt, passzolj egy cigarettát" – mondom az iskolában és van aki tudja folytatni, hogy a túróba… 

De most komolyan: ezek a dalszövegek és gitár-rigmusok horzsolnak, – szürreális, groteszk és mély lira kevercsein mosolyognak a sorokben (mögött), poén alig, de ha, akkor nagyon. (Petőfi halála – volt amikor még bőgtem is rajta…) Apa kalapja – semmi sincs benne és minden az akkor-ból, a félárva korból. Ezek a szövegek és dalok benne maradtak a korban, benned, bennem, bennünk – nyelvünkben, képvilágunkban. Mit mondjak: így nézünk filmet is. 

Mélyebb ez a kultúra, mint hittem. Legalább két generáció nyelvi háza/hazája, hm. – mégis inkább: háza, ma is fáj, mikor olyan… Lee van Cliff („Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, – hátat a falnak és megdögleni.”) Hát igen. – így. 

"és mindig csak végig, /a legvégéig, /a végnek végéig, /igazán, csakugyan, /és ott aztán heeej / … nincsen más csak csakugyan". (a "hej"-  hosszan kitartva…) 

És most - pont.