Szólt, hogy lenne egy meló. Együtt gyúrtunk az UTÉ-ban, onnan ismerem. Mert, hogy ő már nem bírja, annyi a kuncsaftja. Azóta járok le hetente négyszer, alkalmanként két-két partnerem van. Egymás után persze. Azóta fordulok itt elő, pörszonelkóócs-nak hívnak, pedig csak egy megtűrt személyi edző vagyok.

Lejön a gépről – 40 kilóra van állítva, húzva-emelés, ötvenszer. Megcsinálta. Kifújja magát, lazít, nyakában törülköző. Tapogatja a bicepszét, előbb egyiket, aztán a másikat. Okés. Gyúrás után mindig keményebb, feszesebb. Azt mondja: látja hogy van értelme.

A futópadnál. Kocogva indulj, beállítom neked, aztán három perc múlva gyorsítasz, újabb három perc után séta, – tudod. Az utolsó kettő emelkedő lesz. „Nem, mi jöttünk előbb!” – folyton tolakodik, ismerem a fazont. Arra játszik, hogy udvariasak vagyunk. Kétszer behúzott már, hogy ő volt itt előbb, a törölközőjét is itt hagyta. Ez a trükkje.

Ezt a tötyögést nem bírom, uncsi. Talán jobb lett volna mégis a fallabdázás, haver csurom vizesen jön ki a teremből és élvezi is. Ez meg csak gályázás. Az edzőm a felénél ráerősít. A gépek legalább szórakoztatnak, ahogy működnek. Habár, az az igazság, hogy legjobb utána: zuhany, capuccino, marhulás a büfében.

Ma három személyi edző van a teremben. Egyikük egy volt képernyős tévéssel dolgozik. Sokan nézik őket, a nő a terem egyetlen tükre közelében nyújtózkodik, edzője valamit molyol a gépén, a nő meg azt nézi, hogy hányan kukkolják. Mára vége, megyek haza.

Minimum egy Volvo. Hogy is nézne az ki, ha Suzukival parkolnál a Lexusok, Saab-ok, Audik közé. Snassz. Na, jó, csak viccelek, persze hogy odaállhatsz. Csak épp levegőnek fognak venni. Égés. Persze ha elmész egy másik konditerembe, ott jó lehetsz. Itt látod, rongyrázás megy. Én se tudom miért.