Ha mondjuk a főnököm megszegi a „házinyúlra nem lövünk” alapszabályt és kikezd velem (tegyük fel,  nő vagyok) - az számomra tuti csapda helyzet. Ha lerázom, nem veszek róla tudomást, elutasítom: kiszúr velem, valahogy bosszút ál, – jó vége nem lesz a dolognak. Ha belemegyek a játékba, még rosszabb, a cégnél elterjed, gáz lesz, egy idő után a fönök is megunja - akkor meg ezért rúg ki. 

Nem feminista szöveg, (de az…) csak azt akartam mondani, hogy egy jó nő tényleg könnyen csapdahelyzetbe kerülhet a dolgozóban. És nincs segítség: kinek mondja el, ki tudna rajta segíteni. Na jó, ha a főnök nagyon nyomul és neki van lehetősége, esetleg odébbáll, állást változtat. De hol van ma új állás? Ki-ki örül hogy van helye. 

Csak úgy elgondoltam, milyen lehet. Hát ilyen.

Ha má lud legyen kövér (a témáná…)

Vagyis más. (Ugyanaz) A "gyengébb nem". Ezt a kiszólást is nagyon birom. A csajszi karján cipeli az egyik gyereket (mert elfáradt, bőg, nem jön magától), a másikat a kocsiban tólja. A kocsi aljában a bevásárolt cucc egyik fel, a másik fele szatyorban lóg a csajszin. Fel akar szállni a buszra, – gyerekkocsival különben is nehéz – a busz meg majdnem tele van. A jónép csak áll, nem rezzen („minek szül ennyi gyereket, ha nem bir velük…”) nem segítenek. Végre egy középkorú hölgy felkapja a kocsit, a csajszi fel tud szállni. 

"Hogy birja?" – kérdem a Batthyany téren, a végállomáson, miközben leveszem a másik gyereket a buszról. „Megszoktam, ilyenek.” 

A gyengébb nem.