csak kérdem, hogy az utsó szerelemnek miért nincs akkora nimbusza, – köznapi és múvészeti mítosza – mint az elsőnek? Hát persze az első az nagy heppening, életformáló, állítólag örökké emlékezetes marad stb. – bevillanás. De az utolsó? Talán Ibsennél merült fel utoljára hitelesen a megélt utolsó szerelem szépsége és tragédiája. Mit tragédiája – csendes szomorúsága. És ki a túró akar szomorú lenni: be happy… Lehet hogy ezért nincs nagy irodalma – bár el tudom képzelni, hogy csak én nem tudok a nagy utsó szerelmi liezonok ábrázolásáról. 

Persze: nehéz ügy. A hős tudja, hogy utsó az, amiben épp benne van? Ha tudja más, – vagyis előre látja végét, fel van készülve rá, ugy éli meg (Mi halottak ha feltámadunk, Ibsen utolsó drámája, Utolsó tangó Párizsban, – meg rémlik valami Mastroianni-film, ahol M. halódik és szerelmes, de sajnos nem jön össze, pedig a csaj is szeretné…). És más ha nem tud róla, és úgy éri mint villámcsapás. A rálátás különbségei is nehézzé teszik e terepet.

Meg groteszk is: az egész komplexus az öregség szindromájához tartozik, s az öregség nem cool - ez a téma szépen is, meg kórházi ágyon is skurill, enyhén szólva. Egy szobrász haverom halálos ágyán lett szerelmes ápolónőjébe (aki ugyancsak belé) szép halála lehetett. Ő tudta – és élte. Megírhatatlan. 

A test romlandóságával egyetemben – a köznapi mitológiában gusztustalan is. Nyilván ez is belejátszik ebbe az irodalmi-művészeti fehér foltba. Pedig ez is emberi, csak nem jó belelátni, nézni engedni, láttatni. Átéléséről nem is beszélve: de ez utóbbi nem művészet. Csak ("csak") élet.