Az Obama adminisztráció már majdnem egy éve keresi a „kijáratot” (az exit feliratú ajtót) a válságból. Európa valamivel jobban áll e keresésben, de mindenütt, mindig közbejön valami. Gyanús ügy: lehet, hogy nyakunkon marad, hogy Amerika végképp elrontott valamit a Lehman-Brothers összeomlásával jelzett pénzügyi krízissel? Nem valószínű. De a fejlett világ társadalmai megsínylik e hosszú keresgélést.

A munkanélküliség átka

Feltűnő, hogy miközben a válság pénzügyi része lassan elmúlik, – a bankok ma már ugyanúgy dáridóznak, mint a Lehman bankház bukása előtt – a munkanélküliség nem tűnik el, inkább csak növekszik. Amerikában 10%-os, ám a heti pár órában foglalkoztatottakat is beleszámítva 14%-os, Spanyolországban 20% körüli, csak a németeknél javult a helyzet. A „beragadt” munkanélküliséggel azonban veszélybe kerül a válságból való kilábalás is. Hiszen az emelkedő (jobb esetben stagnáló) munkanélküliség miatt csökken a fogyasztás – akár, mert a szerencsétlenek nem vásárolnak, akár mert a népek félnek, hogy a bár mikor bajuk eshet. Ha viszont csökken a fogyasztás, hanyatlik a kereskedelem, a láncolat vége felé a termelés is, és itt vagyunk a válság II.-nél, illetve a W-formájú – két mélypontú – krízisnél.

Már a válság másnapján derengett, hogy a döntő kérdés a munkanélküliség csökkentése lesz. Egyrészt lehetett tudni, hogy minden válság ugrásszerűen növeli a termelékenységet, vagyis racionalizálással, technológiai újítással pótolják a munkaerőt – a legnagyobb költségtényezőt. Másfelől viszont abban lehetett reménykedni, hogy a termelés volumene növekszik, ami felülírja ezt a szabályt, vagyis, hogy egyre több autóra, kombájnra, repülőgép motorra lesz szükség, és ez előbb utóbb felnyomja a termelő beruházást, amiből a munkaerőpiac is profitálhat. Nem így történt, és – ahogy látom – nem is várható ilyen fordulat.

Ez a nyomott bérszint, s a magas munkanélküli ráta hosszú távra szól, aminek két oka van: Kína (Ázsia) viharos fejlődése valamint a fejlett országokban a fináncszféra dominanciája. Kezdjük a „Kína szindrómával. Kína és India ipari társadalma rakétasebességgel jön fel. Pedig már a szóösszetétel is abszurd: India, mint ipari társadalom – a koldusok, leprások, nyomortanyások országa ma hasít a GDP fejlődésben, holnap még jobban, tíz éven belül az egy főre jutó GDP-ben is. A 80-as évektől kezdődően ez a fejlett világ csapdája. Ázsia megfordította a globális fejlődés sorrendjét, tempóját, eldönti Amerika és Európa sorsát. Magyarul: az olcsó munkaerő odacsábította a fejlettek tőkéjét[1]. Igen ám, de a kilencvenes évektől a fejlett világból „kiszervezett” termelés – vagyis az Ázsiába telepített gyárak – egyre több szinten termelik a munkanélküliséget. Az anyaországban – ahonnan kitelepült a gyár – munkanélküliek maradtak. De ahová ment a gyár (és a know-how, a tőke és alkatrészei) ott nemcsak ez az egy gyár generált termelést, hanem az adott cikket lekoppintották, vagy az eltanult ipari kultúrát más termelési formákban is felhasználták és ezekkel a a cikkekkel harmadik piacokon lettek a fejlettek konkurensei.

Amerika-Európa nem számolt azzal, hogy a kínaiak tanulékonyak. Ld. maglev-vasút példáját (sínek felett mágneses lebegésben száguldó vonat). A kínaiak modellképp vették meg, de a németek nem árulták el a nagy titkot – a lebegő vasút sínvezetésének technológiáját, a kínaiak azonban rájöttek, s ma már Sanghaj-Peking között tervezik ezt a modellt, de a francia vagy japán típusú high speed vasúthálózatot pedig sok helyen. Ugyanez történt a BMW városi terepjárókkal, licensz formában adták, a kínaiak némi módosítással megcsinálták a saját BMW klónjukat és harmadik piacon versenyeznek az eredeti cég típusaival. Mindez nemcsak a lopást, az ipari kémkedést jelenti, – az eredeti felhalmozás kétszáz éves hagyománya köszön vissza: minden lehetséges. Ráadásul a fejlett országok tukmálták rá Kínára a tőkét, a termelés odaszervezését, a know how-t. Mert a tőkebeáramlás (az olcsó munkaerő és magas megtérülési ráta miatt) csábító volt: a fejlettek tőkéje – bármi áron – oda akart települni. Csakhogy az alacsony kínai (és ma már indiai) bérszínt lenyomja az amerikai-európai munkabéreket is (globális világban élünk…) Egy amerikai cég sohasem fog tudni olyan olcsón termelni, mint kínai versenytársa, egy ideig próbálja és mindenféle munkásnyomorító rendszabályt bevet, kipróbál. Az alacsony amerikai/európai bérszint tönkreteszi a belső fogyasztást: a vásárlási kedv elszáll, és a fogyasztásra beállított fejlett gazdaság lelassul. Ez történik napjainkban. Mikor már nem tudnak több állandó munkást elbocsátani, szerződéses (alkalmi) munkásokat állítanak be. Mikor már ez sem segít, jön az elbocsátás, majd az üzem bezárása. Ez persze csak a pesszimista forgatókönyv – valójában hol föl, hol le fog menni ez a görbe a fejletteknél és nálunk is – de a hosszú távú alakzat mégis csak lefelé mutat.

Amerika és Európa akkor tudna helytállni a globalizációs verseny új szakaszában, ha tömegével rukkolna elő innovatív tömegtermékkel, olyasmivel, amit csak az USA és az EU tud (egy ideig) csinálni. Mert Amerika-Európa egyelőre jeles az innovációban, új rendszerek, termékek kitalálásában. De a válság ezt is megfojtotta: a cégek – a költségcsökkentés jelszavával – elsőként a kutatás-fejlesztés (R+D) részlegeket zárták be, ám ezzel meg is fojtották az új termék-vonalak beindításának lehetőségét. (Ázsia háromszor többet költ R+D-re, mint Amerika és 1.8 szer többet, mint Európa.)

Lássuk a magas munkanélküliség másik okát, a fináncszféra vezető szerepét a gazdaságban. A pénzügyi szektor egyszerűen elszívta a tőkét a termelő beruházásoktól. Azzal a képlettel, hogy a fináncszféra jóval többet (15-20%-ot) kínált az iparban elérhető megtérülésnél (5-10%). Így aztán lépésről lépésre egyre több termelő beruházás állt le, – s velük a munkahelyek tömege szűnt meg: a tőke a pénzpiacra ment – termelve a munkanélküliséget. Ez a tőkeátcsoportosítás a 80-as évektől folyik és legalább olyan nagyságrendű hatása van, mint az „Ázsia-szindrómának”. A finánc-válság aztán bemutatta, hogy ez az út nem járható – most kovácsolják a pénzpiaci reformokat, melyeknek eredménye a nagy megtérülések csökkentése lesz. Igen ám, de a tőke már nem – vagy csak időben elhúzódó folyamatban képes visszatérni az iparba – a tömeges munkahelyteremtésbe. E kettős hatás révén – az Ázsia-szindróma és a finánctőke magasabb profitlehetősége együtt fékezi az iparosítás újabb kezdeményeit. Ezért aztán a munkanélküliség, és a nyomott bérszint a fejlett világ tartós társbérlője lesz.

A csapdából egy egérút kínálkozik: a re-indusztrializálás: korszerű ipar újratelepítése (hazahívása, új iparágak honi beindítása.) Az eddig leépített helyére újat-hatékonyabban. Az új ipar felszívná a munkanélküliséget. Nehéz lesz – magas adók, a szolgáltató-társadalom – fináncszektor – ellenállása, ipari kultúra újratanítása stb. Ázsiának ez könnyebb. Egyfelől ott nem újrakezdés, hanem zérusról való indulást látunk. Ld. a high speed vasút esetét: Kína belevág, egy sor nagytávolságú vonalon. Könnyen teszi, irányított demokráciájában a döntés egyszerűbb, a pályavonal kiépítését nem akadályozza beépített környezet. Nemrég Amerika is rájött erre a lehetőségre, de ott már nehezebb megvalósítani: a pályaépítéshez ki kell sajátítani a telkeket – ami drága – városok versenyét kell eldönteni.)

A lényeg, hogy a munkanélküliség nem engedi ki a fejlett világot a válság bugyraiból. Beleragadtunk.

A fogyasztásra alapított gazdaság vége

Az egész jelenség mögött a fogyasztásra alapított gazdaság végjátéka rejlik. Egyszerűsítve: a klasszikus kapitalizmus modelljében a fogyasztás kétágú: termelő- és magánfogyasztás. A termelői fogyasztás. azt jelentette, hogy pl. egy mozdony gyártásához vaslemez, szén, cső, precíziós gépgyártás stb. kellett – melyekbe – be kellett fektetni. A gyártás – egyben x féle anyag „fogyasztását” (beépítését) jelentette. A II. VH után találták ki, majd a finánctöke uralmának elején kodifikálták, hogy termelő fogyasztást lehet csökkenteni – a gazdaság igazi motorja, ha a jónép veszi a cuccot. (Eisenhower: „Fogyasszatok. Mit? Akármit, csak vásároljátok.”) A kétágú gazdaság leépült, és csak a vásárlás fűti a gazdaságot. Ennek a modellnek bökkenője, hogy csak akkor működik, ha a jónépnek van költhető pénze – ha tehát van munkája és jó a fizetése. A munkanélküli nem vásárol, mennél nagyobb a munkanélküli hányad, annál több fűtőelem le a gazdaságban. Ez a modell csak addig működött, míg a szervice-társadalom nem köszönt ránk: a szolgáltatások sorában persze a pénzügyi szektor kapta főszerepet, megjelent a finánctőke-formáció, mindent felzabált.

A vásárlás erőltetése vezet a hitelfelvételhez (vagy fordítva: ez is egy rejtélyes paradoxona a finánctőkének) – a hitelkultúra bővülése ugrásszerűen dobta meg a vásárlást-fogyasztást, és szüntette meg a megtakarítást. Megtakarítás nélkül viszont nincs beruházás. Ez volt a helyzet a 80-as évektől: azért csökken a beruházás, mert csak hitelre van pénz, és a beruházó fogyasztást felszámolták (minimalizálták.) A jelenségben az az érdekes, hogy a fejlett országokban sokféle megtakarítási ráta létezik: japán – még fénykorában – magas megtakarítással bírt, Amerika mindig is minimálissal, Európa valahol a középen imbolyog. A dolog magyarázata, hogy a megtakarításnak – ha nincs beruházó fogyasztás – nincs értelme: akkor csak fogyasztói hiteleket adnak belőle.

Termelés versus pénztermelés

Láttuk: a finánctőke társadalmaiban pénztermelésnek van prioritása. Ez a szféra hihetetlen invencióképes: újabb és újabb eszközöket talál ki, hogy pénzből még több pénzt lehessen csinálni, illetve hitelből még több hitelpénzt. (Más kérdés, hogy miképp verik át a laikus befektetőt e rendkívül bonyolult eszközökkel.) A hetvenes évek közepétől legalább negyven pénzügyi eszköz alakult ki – ezek nagyobb hányada a gyorsabb-modernebb pénzpiacokat szolgálta, legsikeresebb alakzatai viszont életveszélyesek lettek – túlnőttek saját magukon és a pénzszféra egészét veszélyeztették. De nagy pénz – nagy kockázattal jár…

E találékony eszközök csúcsán az adósság, mint fizetőeszköz (subprime kölcsönzés és CDO-k) szerepelt. (A folyamat vége – ma már tudjuk – a válság.) Az egyik íróba oltott piaci elemző, Michael Lewis pl. leírja[2], hogy alakult ez a találmány-sorozat. Mikor elfogytak a jó kölcsönfelvevők, rászálltak a rossz hitelesekre, azokra, akik egyszer már bebukták felvett hiteleiket. Ez lett a subprime hitelezés: a bankok a csórókra is rátukmálták a jelzálogkölcsönt, bár tudták, hogy nem képesek azt visszafizetni. Tukmálták, mert a konstrukcióba (hírhedt nevén: CDO) be volt építve a trükk (szebbik nevén: pénzügyi invenció): a subprime kölcsönadás párja e kölcsön bebiztosítása: ha nem tudják visszafizetni, fizet a biztosító. (Durván ez a CDS, Credit Default Swap, „hitelbiztosítási csereügylet”.) Mennél több rossz hitelest szerzek, annál többet keresek a biztosító oldalán. E konstrukció mellé még azt is kitalálták, hogy egy kihelyezett hitelre nemcsak a kihelyező (bank, fedezeti alap) köthet biztosítást: Ugyanarra a tételre számos más, a kihelyezett hitellel kapcsolatba nem álló spekuláns is köthet biztosítást. Kialakult egy virtuális piac melyben egy kölcsöntételre több százan köthettek biztosítást – ráadásul ez tuti üzlet volt, mert a rossz hiteles – természetesen bedőlt, hisz ez is volt az egész konstrukció alapja – akkor meg a biztosító fizetett. Soros és a modern Nostradamus: Nouriel Roubini annak idején figyelmeztetett, hogy ez egy negyvenezer milliárdos piac, – sokszorosa az amerikai állampapírpiacnak – azaz túlnőtte önmagát és ezért pillanatok alatt be fog dőlni, amiből világválság lesz. Senki nem figyelt rá.

Mert a fináncszféra e folyamatból csak a profitot látta, s mivel ezek az eszközök jól tejeltek, sokáig fantasztikus sikerrel szerepeltek. Az egész pénzpiac fújta a lufit. Eredmény a világválság és öt millió kilakoltatott. A pénzpiacok parancsnoki szerepének kialakulása persze jóval bonyolultabb, Az itt említetteken kívül van még egy tucat hasonló invenciózus eszköz forgalomban. Közös tulajdonságuk, hogy magas megtérülésük – profitjuk – átszivattyúzza a tőkét a termelésből a fináncszférába. Következmény a gyárak kiszervezése. Nem korszerűsítés, modernizálás – hanem felszámolás. Besegítve a munkanélküliség gyártásába… (Mellékesen mondom: Obama radikális reformokat hozott a bankszektor átépítésére – válságbiztos rendjének kialakítására – de a bankok falanxa ellenáll: a pénzvilág ma erősebb, mint az Elnök, meg a kormányok. Megy tovább a kaszinó.)

Megáll-e Ázsia „nyomulása”?

Augusztusi szenzáció volt: Kína – megelőzve Japánt – a világ második gazdasági hatalma lett. Ezzel azonban felerősödött egy titkos verseny: sikerül-e Európának/Amerikának feljönnie (vagy: egyáltalán tartania magát) addig, mire Ázsia kifullad? Mert – felteszem – egyszer vége lesz ennek a pokoli iramnak. Ami egyelőre még messze van, Kína urbanizációja most robbant be, – minek következtében nyersanyagigénye Amerika háromszorosa. (Ausztrália GDP-jének harmadát pl. csak a Kínába irányuló vasérc export teszi ki. Igaz, e fém kitermelésben ők a világelsők.) Bár Kína második lett, egyelőre szegény ország: az egy főre eső GDP csak 6100 dollár (USA: 40.000 $ körül). A belső fogyasztás épp hogy beindult. Ugyanakkor az is látszik, hogy Kína kétszer olyan gyorsan zárkózik fel, mint ahogy – a 80-as években – Japán száguldott a világgazdaság élére. Viszont ketyeg a demográfiai bomba – a férfilakosság egyoldalú növekedése veszélyezteti a reprodukciót, egyszer csak Kína is elkezd öregedni – na, ezt kéne Amerikának és Európának kibekkelnie. De hagyom a találgatást: a verseny jelen idejű, és egyelőre az a helyzet, hogy Amerika nyerő pozíciói is veszélyben vannak. (Irodalma van már „hanyatló fázis” (american declinism) jelenségének, – aminek persze semmi értelme…) Vagyis Kína továbbra is nyomulni fog, s közben termeli a fejlett világ munkanélküliségét. Motiváció megvan: egyetlen ellenfelet ismer: Amerikát. Így aztán csak azon tudok rémüldözni, hogy mivel járna, ha az ázsiai munkadrillt kéne átvennünk – jobb nem beszélni róla.

Összegezve: a válság jócskán elhúzódik, a munkanélküliség mint átok rátelepszik Amerikára és a fejlett világra, – és akár hogy is nézzük, az egész mögött az elvesztett Amerika-Kína párharc lapul. Ma legfeljebb örülhetünk, ha elkerüljük a W-alakú recessziót.


[1] Ázsiai minimálbérek: Kína 200$/hó, Indonézia 140$, Vietnam 120$, Banglades 70$.

[2]  Michael Lewis: The Big Short, Inside the Doomsday Machine, New York, 2010.)