Illetve: akkor kezdődik csak az igazi élet (írja a The Economist). Bár nem érint (már elmúltam), azért időben visszafelé is megnyugtat: most már tudom, miért csináltam annyi marhaságot 46 évem előtt. Egy mai negyvenhatosnak tehát jó dolga lesz január elsejétől. Gondolom már túl van egy váláson, előléptetik, vagy cége befut, jön egy új szerelem (ha még képes rá lelkileg…), kellően felnőtt, hogy ne legyen bűntudata, – vagy mit írjak ebbe a „boldogság” rubrikába? Szóval kapott egy kis doppingot. Megérdemlik, mert nincs már sok idejük: pillanatokon belül ötvenet írnak, egy tizes és nyuggerek lesznek (ha a semmittevést választják, bediliznek sztem, aki kreatív, (mondjuk művész) szerencséje van, babrál tovább a maga kedvére.) De az ötvenesekkel sem bánik kesztyűs kézzel ez a világ. Ha innen nézem, nagyon el van szabva ez az emberöltöny. Az eleje rémes (nekem pl. az általános iskola mindennapos horror volt), közepe (negyvenig) állandó vívóállás, jó nagy maflásokkal spékelve. (Na jó, a fiatalság sok mindenért kárpótol…) És csak aztán jön ez a beígért jó élet: jó rövidre szabva, az öregedés fenyegetettségével a vállunkon. És ha kirúgnak az állásodból, próbálj CV-t küldeni akárhová, „majd visszahívjuk, tessék csak itt hagyni…”

            Amúgy meg csak nő ne legyek ötven felett. Rajtuk még ez a biztató címlapsztori sem segít. Mármint társadalmi státust, láthatóságot, érvényesülést, szerelmet (szóval mindent) illetően.