Az „olajfa forradalom”, meg a mediterrán megújulása: demokrácia tör utat magának Észak-Afrikában. És még sok minden szép és jó. Tunéziától Líbiáig. Hogy mi lesz a diktatúrák elsöprés után. Legalábbis így látták sokan nyugaton és Keleten egyaránt. A naivak.

Az élet más.

Tunéziában választások voltak az iszlámista párt (Nahda) 52%-os győzelmet aratott – egyelőre még nem igazán fundik, (V.ö: „iszlám testvériség” de – ahogy mondják – csak a parlamenti választásokig tartják vissza magukat. Líbiában is sáriát akarnak, a többség már iszlámista ott is.

Miért nem látták nyugati és keleti elemzők, hogy egy törzsi társadalomban nem az angolszász típusú demokrácia fog győzni? Szar volt a diktatúra – gyilkos és hazug – igen ám, de egyben elfojtotta a törzsi lázadásokat, egymás ölését. Ugyanez elmondható Irakra is, ahol a büdös életben nem lesz demokrácia, – törzsi világ helyett ott a két, (három) féle iszlámvallás harcolt egymás ellen, Husszein eltűnésével ez lángolt fel. Nem a demokrácia.

Nem úgy van az, hogy csak ukk-mukk-fukk bevezetjük a demokráciát, meg, hogy ha szabad választások lesznek (már ahol…) ott demokrácia fog uralgani. Hát nem: az iszlám nyomul, feltartóztathatatlanul, Észak-Afrikát le fogja rohanni, ha nem most, akkor egy éven belül. Rég lehetett látni. Aztán most lehet háborogni a burkán, fejkendőn, nők korbácsolásán, meg a sária egyéb következményein.

Hogy nem lehetett látni… – mármint ki nem látta? Édes istenem, akik saját vágyképeit ((illúzióikat) valóságnak veszik. Értelmiségi betegség.