Az év utsó előtti napján Sportstadion, 20ezer ember, tombolás, éneklés, nyugi, mindenki mindenkit szeret.

A Körtánc (Koló) c. lemezéről (is) énekelt, vendégekkel: Pici és az LGT formáció negyven évét itt ünnepelte – az évforduló (fura) csak Zoránnak jutott eszébe egyedül. Hát, Presser zenéje (ő a zongoránál) majd szétverte a házat – ment a sokezer watt, a jónép énekelt és nem akarta abbahagyni a refrént (“neked szól ez a dal…”)

Bennem sokáig megmarad, mikor Zorán behozta Ruzsa Magdit, aztán felkonferálta: „most én az én anyanyelvemen, ő az ő anyanyelvén fogjuk előadni az ”Proljeće na moje rame slijeće” számot. És aztán ketten együtt szerbül énekeltek (zongora: Presser) – hát az frenetikus volt, bőgni kellett rajta (bár egy szót se értettem belőle) – de ahogy ők ketten… hát az csoda volt.

A lemezből az Esküvő c. szám: maga a filozófia (Dusán szövege zseniális) egész éjjel ment a fülemben, másnap előkaptam a lemezt és ment egész délelőtt. Hihetetlen milyen mély, szép, szomorú és igaz.

A közönség nem akart hazamenni, háromszor tapsolták vissza és Zorán mint valami kamasz kijött és azonnal belevágott. A végén, természetesen, az Apám hitte c. számmal zárt, a jónép könnyes szemmel (boldogan) indult haza, semmi tolongás, – szerettük egymást 2011 legvégén.

A legnagyobb szarban valami örömzene.