„Nem viszem. Ma, nem viszem.” – mondta, hangsúlyozva az időhatározót. „Az ovi előtt fel van szórva, de odáig…!” A Stefka nagyi tegnap elcsúszott a jégen és akkorát esett, mint egy télikabát. „Nem megyek. Majd ha kisüt a Nap.” Azt már nem mondja, hogy elege van abból, hogy mindent rásóznak, hetven éves és egyáltalán… Szóval: nem.

Ez még okés volt. Gyors pakolás, telefon: „bocsi, kések”, gyerek kocsiba, ovi hipp hopp. Dolgozó. Huh. Kis szünet.

„Jaj, ne haragudj, az oviból beszélek, Nyuszifül beteg lett, nem tudnátok elvinni a doki nénihez?”

Mobilon haza. „Nem viszem”, mondja a nagyi,” megmondtam.”

Kész. A családüzem leáll. Ki hozza el, ki vigye? Kinek olcsóbb az élete? A gyerek lázas. Végül apa beáldozta magát: ugrás a kocsiba, vágta a Sashegyre, doki néni, sorállás. Apa nem bírja, anya váltja, gyógyszertár, teafőzés, ágy mesekönyv, maci.

„Anyuka itt van, aludj el kicsim.”

Nyuszifül nem akar. „A nagyi meséljen!”

Nagyi nem bírja tovább a lázadást, szolgálatba helyezi magát.

Egy délelőtt erejéig kitartott. Ha tudnék kárörvendeni, mondanám, hogy egyszer legalább látszott, ki a család kulija… De nem mondom, mert nem is olyan vicces.

Nyuszifülnek pirosak az orcái.