Festetés több ezer könyvvel: rakodással indul, zárul. Egy darabig rendben megy a meló, (polc megjelölve, dobozba visszarendezhetően belerakva – vagyis minden ugyanolyan lesz mint volt: profik csinálják). Ám egy idő után zabos leszek, vagdosom ki a 30 éve kézbe nem vetteket. (Pl. Tieck összes művek, Global Reach ős-globalizációs könyv). Haver csóválja a fejét: könyvet nem dobunk ki. Aztán kisül, hogy mikor ő költözött, a fél könyvtár nála is a kukában végezte – mert az antikosnak nem kellett.

Nincs értéke a könyvnek, mondják, hogy az olvasási szokások változtak, de közben rájöttem, hogy a több ezer könyv csak díszlet életemhez, funkciója legfeljebb 25%-ának van. Mondták is régebben, hogy nem kell annyi könyvet begyűjteni, de nem hittem. Most már tudom.

E mészárlás hátulütője, hogy ha valamit kidobok, az tuti, hogy másnap hiányozni fog, valamihez biztosan kell, és verem a fejem a falba, hogy pont most dobtam ki.

De ezek csak maszek hasfájások. Igaziból az van, hogy leértékelődött a könyvek presztízse. Antikos nem veszi, – amúgy is megy tönkre, minek siettetni különféle bóvlikkal – nincs kinek ajándékozni (mindenkinek tele van a panelje). Egyáltalán: hol van már az a láz, hogy megjelenéskor rögvest le kell csapni egy-egy jobb könyvre, mert másnap már csak az utánnyomásban reménykedhetsz. (Kiadók is mennek tönkre – amúgy meg ki nem?)