sok éve nem publikált, most a Back to Blood c. hétszázoldalastól – 2012 októberében jött ki – megdobbant a szívem: valamikor (A mandarinzselé színű stb. – idején, meg A hiúság máglyája c. regényével, meg a Man in Full –  nagyon teccet. Már az Én, Sarlotte Simmons c. egyetemista csajokról szóló  “eposza” is necces volt, de nekem, mint egyetemi embernek ez még elment. (Sokat tanultam belőle a legújabb – hajszálfinoman érzékelhető – osztálykülönbségekről pl.) Ez a mostani regény irodalmilag gyenge. Hősei nem beszélnek, hanem felkiáltásokkal érintkeznek, a regény tele van felkiáltó jelekkel, érthetetlen szósalátákkal, – semmi értelmük – a figurák túlrajzoltak, az egésznek van valami “felfújt” jellege.

Az alapkonfliktus viszont talál: Floridában, pontosabban Miamiban vagyunk, ahol az osztálykülönbségek helyett az etnikai különbségek készülnek robbanni. Kialakult egy fura – egész Amerikára nem jellemző – hierarchia: legfelül a kubaiak vannak (menekültek, és azok leszármazottai, a lakosság többségét alkotják) alattunk az afroamerikaiak (utálják a kubaiakat és viszont), ő alattuk a Haiti-ból jött menekültek, illegális bevándorlók. (Ráadásul nem is franciául beszélnek – ahogy kéne, mert Haitin az a hivatalos nyelv – hanem valami torz, ősi népnyelven.) Ez az etnikai felállás határozza meg a főszereplő (egy Nestor Camacho nevű rendőr) sorsát. Voltakép merész zsaru de peche van: mindig a rossz bünözőt fogja el. Elsőként egy kubai menekült életét menti meg (a Coast Guard tagjaként) – akit persze a törvények értelmében visszaadnak Castró rendőrségének – tehát a kubai közösség fikázza, családja kiközösíti. Örül, ha a fekete rendőrfőnök megmenti az állását. Aztán betársul egy WASP újságíróhoz, hogy leleplezzenek egy orosz festmény-hamisitó maffiát. Főnökük bevágódott Miámi felső tízezerjébe, mert óriási képtömeget ajándékozott a helyi múzeumnak (mind hamisitvány, az oknyomozó ezt akarja leleplezni – de sem a lap, ahol dolgoz, sem az elit nem akarja – Camacho viszont rajta van az ügyön. A csaj akivel jár kirúgja – inkább főnökével kavar. Nestor meg szererncsétlenkedik.

Camacho inkább tanú-figura: mindenütt felbukkan, ahol valami nagy gáz készül, vagy épp robban. Nem akarom elmesélni az egész sztorit, – de az a bajom vele, hogy Wolfe Miami-jában túl sok minden van összevegyítve: túl sokat kefélnek (persze rosszul) – nyilvánosan, egy jacht-ünnepségen több ezer fiatal egyszerre, stb. – itt sem mesélem el a poénokat, csak jelzem. Tul sok az etnikai ütközet, túl sok a striptease bár, túl sok a sírás a WASP világ hanyatlásán, túl sok  a titkos nyomozás (amire mindig ráfáznak), túl sok a koksz, – szóval irodalom helyett – rizsfelfujt.

Mi lett Wolfe-ból? Ugyanazokat a paneleket használja amit az Én, Charlotte Simons-ban: beindit egy szálat, következik egy durva crescendó, aztán tombolás, robbanás – új fejezet. Ott is egy szál – békésen indul, crescendo, tombolás – robbanás. Ez modor – nem irodalom.

Csalódtam. Pedig mennyire bírtam. (voltaképp még most is felcsillan a régi Wolfe, – egyébként mániákus WASP, félti Amerikát az etnikai robbanástól (nem a fehér-színes konfliktustól – a sokféle etnikum egymást gyilkolásától. “Miámi az a város, ahol mindenki utál mindenkit irja valahol a négyszázadik oldalon. Hát  ilyen.

De a könyv címét nem tudnám csattanósan lefordítani. Back to Blood – kb. arról szól, hogy mindenki startson saját törzsével, etnikumával, – mert csak a “vér” számít, minden más le van szarva. Nade ezt egy mondatban… Tudol segíteni?