Végre megjelent a főmű: Élet és sors. Jó néhány könyvbemutató lement előtte, de sokáig csak vártam, hiába. Most végre itt van, több mint ezer oldal. És vele az opus magnum története is (habent sua fata libeli): hogy a SZU-ban mikrofilmre vették, és külföldre csempészték; hogy a franciák (orosz emigránsok segítséggel) kiadták, csakhogy hibás lett a mű:  amit nem tudtak elolvasni, azt kihagyták; hogy előkerült a rejtegetett (megmentett) eredeti (orosz) kézírat másolata, és korrigálták a szövegeket (Moszkvában), majd másutt, végül megjelent a regény angolul is. (Világsiker) Most meg magyarul. A szerző szegény nem érte meg az elismerést, a mű önálló életét. (1964-ben meghalt)

Nem biztos, hogy el bírom olvasni: épp a teljesség miatt. KZ történetet váltja a Gulág, Sztálingrádi csatát a német háború, – csodálatos, csak nekem már sok: ott tartok, hogy ha rosszat álmodom, mindig valami vallatási (kínzási) jelenet borul rám, beszorulok egy lángoló páncélosba Kurkszknál, fát vágok mínusz 38 fokban valahol Szibériában. Szóval: telítődtem, mert mindent akartam tudni ezekről a rémségekről, most nem megy több. Nem menekülés ez a témától, csak fáradság: már majd mindet láttam, átéltem, és bár tudom, hogy Grosszman zsenialitása felülírja a korábbi élményeket, – fennakadok ezen a mesterművön, mondhatnám.