Ebbe a Jurányi utcai épület-monstrumba járt szerelmem (anno, mikor még külön fiú és külön lányiskola volt – nix koed), aztán lett vendéglátó ipari tanoda, meg Kalmár László informatikai szakközép, – majd egyszer csak kiköltözött mindenki és az épület üresen állt. (A Kalmár-emléktábla megmaradt, hű de zabos voltam, pár napra ugyanis eltűnt a tábla, kisült,hogy csak áthelyezték.) Mondták, hogy valami milliomos vette meg… üresen rohadt, sokáig csak egy szekuriti cég lámpája égett este (láttam, mert arra jártam kutyát sétáltatni).

 

Aztán jöttek biciklisek, meg kis teherautók, csajok fiukkal, mindenféle deszkákkal, jöttek szobafestők és villanyszerelők, szóval beindult az élet. Ma már egy tucat független színházi társulás (táncszínház, próza, musical stb) dolgozik benne. („Jurányi  Produkciós Közösségi Inkubátorház” – lánynevén füge. Első hír róla: tavaly szeptemberből…). Nem ám kezdők – mondjuk a Szkéné is itt van – nehéz darabokat jáccanak ( Bulgakov-ot pl. – Képmutatók cselszövése. A Bakelit mögött is van pár sikeres évad). Sokan vannak: Scallabouche Theatre Company, Sirály, Bakelit, Táp, Gergye Krisztián Társulata, Hopp, Golem – bocs a fel nem soroltakért.) Berobbanás.

Nagy kalaplengetés mindenkinek: akinek ez eszébe jutott, és aki ki bírta harcolni, hogy az épületet megkapják, aki pecsétet nyomott az engedélyre, és aki aláírta – mindenkinek aki csinálja és élvezi. Mert nem semmi ügy ez. Ma már sorban állnak a fennmaradt helységekért: betelt az inkubátor ház. Isteni. Azt várom – némi túlzással – hogy akiket itt „keltetnek” egy idő után vetélytársai lesznek a kőszínházaknak. Marhaságot dumálok, – habáááár… – mindegy, hadd lihegjem túl.

Pedagógiáról már nem is beszélek: akik ide járnak, nem tengenek-lengenek: itt egy új néző generáció is inkubálódik.  És ami cseppet sem mellékes: a kultúra él, a föld alatt is van kontinuitása, nem lehet kiölni – se pénzhiánnyal, se ukázzal. Van és lesz.