Három napon át Lee Kuan Yew-val (Szingapúr volt miniszterelnökével) beszélget. Ő hozta fel Ázsia második leggazdagabb országának szintjére a városállamot. Két államférfi diskurál,  Schmidt jobbára csak kérdez: meg akarja ismerni (ismertetni) Kínát. Néhány sziporka:

– Kína miért nem lép fel határozottabban  Észak-Korea ellen? Azért – mondja Lee – mert kell neki egy ütköző-zóna az US ellen. Kínának nem érdeke, hogy Észak és Dél Korea kibéküljön, hiszen akkor Amerika Kína küszöbére (határára) kerülne. Hm… Kezdem érteni a dolgot.

– Teng Xiao Ping – még Mao alatt – elment Szingapúrba, látta mit jelent a nyitottság (Ázsia kikötője volt akkor) és később ez lett a mintája a különleges gazdasági övezeteknek (Hong Kong körül), ma meg már egész Kína „különleges övezet”. Vagyis: tudott tanulni. Mellesleg Lee szerint a legtöbb kárt Mao okozta Kínának. Viszont mindkettejük szerint Teng volt a 20.sz. legnagyobb politikusa.

– Lee: Kína nagy előnye, hogy ott nincs monoteizmus – Konfuciánus ország – ezért nem voltak vallásháborúk, nincs fundamentalizmus, és nincs más országokat „átnevelni” akaró küldetéstudat (mint Amerikának.)

– Lee: Kína az egykézésbe bukik bele – demográfiai katasztrófa lesz (több a ffi, a család a terhes nő  lánynak induló fötuszt elveteti). Gáz lesz.

Viszont paradox előny: Kína nem attraktív ország, oda nem akarnak menni Nobel díjas tudósok, – tehát nekik kell mindent kitalálni (vagy lemásolni), és ez óriási motiváció, hajtanak mint egykor Japán, hogy utolérjék Amerikát.

– Schmidt érdekes véleménye a német iparstruktúráról:  Igaz, hogy autóiparban vezető nagyhatalom, de szerinte túl van fejlesztve – azaz nem ad helyet a 21. század iparának az IT kutatásnak-gyártásnak. Németország: programozott lemaradás. Hát, hogy aztán így van-e, azt nem tom.

– A két államférfi nem optimista: a század végére erős lehetőségét látják valaminő ázsiai háborúnak.

A könyv olvasása után – kicsit később: sok benne az üresjárat, közhely és fecsegés, – ám olykor felvillan egy-egy gyémántdarab…